Írástanácsok 1. - Briana T.

Még sosem írtam nektek ilyen jellegű cikket, de a blogok miatt, amiket manapság olvasok, elkezdett gyűlni és gyűlni bennem ez az egész, ezért végül úgy döntöttem megpróbálom nektek egy cikkbe foglalni. Remélem hasznát tudjátok venni, annak, amit most leírok, a véleményeteket pedig kíváncsian várom megjegyzés formájában. A fogalmazásról lesz szó, illetve arról, hogy miképpen tudjátok, illetve nem tudjátok kiváltani az írásotokkal azt az érzést az olvasókból, amit szeretnétek.

TALÁLJUK MEG AZ ARANY KÖZÉPUTAT

Arra próbálok kilyukadni a cím jelentésével is, hogy sokan kritizálják azokat az embereket, akiknek a fogalmazásuk nem elég kifinomult, valamint kevésbé választékos a szókincsük. Nos, igen, vannak ilyen emberek, viszont kevesen látják be azt, hogy néha a túl giccses mondatok, tele melléknevekkel is eltudják rontani a történet hangulatát. Alapjába véve, jó tulajdonságnak számít az, hogy tudunk fogalmazni, de sok esetben hajlamosak vagyunk túlzásba vinni, és így erőltetetté válhat a történet az olvasó számára. Sokan gondolják úgy, hogy a választékos szókincs a legfontosabb kelléke az írásnak. Véleményem szerint ez nem minden alkalommal igaz. Ha abba a hibába esünk, hogy minden, éppen eszünkbe jutó jelzőt egy mondatba akarunk belezsúfolni, akkor a történetünk egy unalmas, nehezen olvasható TÚLZÁS lesz. Az olvasó nem tudja kisilabizálni a melléknevek közül a lényeget, és így képtelen azonosulni a történettel. Minden író tisztában van azzal a ténnyel, hogy egy olvasó akkor tudja csak megszeretni az adott történetet, ha bele tudja élni magát, oda képzeli magát az adott helyzetekbe, amiken keresztül megy a főszereplőnk, vagy bármelyik szereplő a regényünkben. Hát, ez egyik végletnél sem lehetséges. A fogalmazáskészségünket, leginkább tájleíró, érzelemleíró részeknél lehet kibontakoztatni, nem pedig egy párbeszéd után.

Szituáció: Bella a főszereplő lány megbotlik, és majdnem eltanyázik, de Ashton megakadályozza a drámai esést, ahogy utána nyúl. Ezt követően:

1. - Ó Ash, köszönöm, olyan esetlen vagyok - suttog, majd megöleli a fiút. 

2. - Ó, Ash, köszönöm, olyan esetlen vagyok - suttogja a fiú fülébe szórakozottan, aki szó nélkül karjai közé zárja Bellát, s szorításából úgy tűnik, sosem ereszti el többé.

3. - Ó, Ash, köszönöm, olyan esetlen vagyok - súgja halkan Ash fülébe, aki egy szót sem ejt ki tökéletes ajkain, csak izmos karjai közé zárja a törékeny lánykát, s erős szorítása miatt Bella gyönyörűen csillogó, acélkék szemeiben könnycsepp gyűlik, s végigfolyik porcelán hatású arcán, mert akkor döbben rá, hogy soha többé nem akar nélküle élni. 

Szerintem mindenkinek fel fog tűnni a különbség a három párbeszédrészlet között. Az első azért túl kevés, mert semmilyen érzelmet nem vált ki az olvasóból, legalábbis bennem biztosan nem. A második mondat szerintem épp elegendő ahhoz, hogy a lány helyébe képzeld magad, és átéld az egészet, úgy ahogy van. Nem túl kevés, de a lényeg benne van. Ezt hívják. ARANY KÖZÉPÚTNAK. Erre az esetre is igaz, "A kevesebb néha több"  kifejezés. A harmadik mondattal pedig az a probléma, hogy a sok melléknév mellett elveszik a lényeg, és annyira bele lehet zavarodni, hogy három elolvasás után sikerül csak felfogni, hogy milyen szituáció is játszódott le a lelki szemeink előtt. Nem mellesleg egy hosszú, üres, erőltetett mondat, ami szerintem sokak szemében természetellenes lehet.

Ezt a túlzó fogalmazást, nem csak a párbeszédekre értem, hanem máshol is előfordulhat, csak  a fentebbiekben ilyen példát hoztam fel.
Remélem a lényeget sikerült megértenetek, és bízom benne, hogy megfogadjátok a tanácsomat. Ebbe a hibába tényleg könnyen beleesik az ember, mert hajlamosak vagyunk elragadtatni magunkat. Velem is gyakran előfordul, részben ezért is írtam ezt le nektek.

Várom a véleményeket a cikkről kommentár formájában. Pipálással pedig jelezhetitek nekem, hogy szeretnétek-e még hasonló cikkeket. 

Briana T.