~Csakegylány~
"Ashlyn Higgins vagyok. Igen, Paul Higgins, a One Direction menedzserének a lánya. Mindenki azt gondolja, hogy ebből kifolyólag én teljesen oda vagyok a fiúkért, de ez nem igaz. Sőt, szerintem a világon nincsen nagyobb utálójuk, mint én. Hogy miért? Mindent megtettem, hogy apa figyeljen rám, hogy büszke legyen rám. Egy zene suliba jártam, tudok gitározni, zongorázni és dobolni. A zene mellett a másik szenvedélyem a nyelvtanulás, nyelvvizsgám van franciából, németből és spanyolból plusz szín ötösre leérettségiztem, valahogy sikerült matekból, pedig ahhoz egyáltalán nem értek. Reméltem, hogy talán egy kicsit büszke lesz rám, de egy váll veregetést sem kaptam tőle és ez nagyon fáj. Anyukám két éve meghalt, azóta úgy érzem, hogy egyedül vagyok. Legszívesebben már régen elköltöztem volna otthonról, mert májusban betöltöttem a 18 – at, csak a lassan három éves öcsém miatt nem teszem meg, meg különben is felesleges lenne, apa így is alig van itthon, volt már olyan is, hogy két hónapig nem láttam, mert állítólag a fiúkkal kellett lennie. Tudom, hogy őt is nagyon megviselte anya halála, talán az emlékekkel nem tud megbirkózni, amik itthon várják, de közben elhanyagolja a két gyerekét. Talán nekem márt nincs is olyan nagy szükségem a támogatására, de Adamnak, az öcsémnek van, így is elég neki, hogy anya nélkül kell felnőnie. Szóval, az indok nagyon egyszerű, amiért utálom azt az öt bájgúnárt: elvették tőlünk az apánkat.
[...] A kapcsolatunkhoz nem illett semmilyen közhely, nem voltunk ellentétek, amik vonzották volna egymást, és azt sem mondhatnám, hogy ma is úgy szeretjük egymást, mint az első pillanatban. Mindketten változtunk az elmúlt évek alatt. Az a rajongás már elmúlt, amit tinédzserekként éreztünk egymás iránt. Megismertük egymás hibáit, és azokkal együtt megtanultuk szeretni a másikat, én pedig úgy hiszem, hogy ez az oka annak a megmagyarázhatatlan, mély és őszinte szerelemnek, amit egymás iránt érzünk.Régebben sokszor a bizonytalanság és jövőtől való félelem tette tönkre a kapcsolatunkat, ahogy ez volt annak is az oka, amiért még annak idején Párizsban maradtam. Azóta végre sikerült megtanulnom, hogy nem kell mindig a holnaptól félni, nem kell attól tartani, hogy mi lehet a következő katasztrófa, ami majd megpróbál minket elválasztani. Többé már nem féltem. Tudtam, hogy nem jöhet olyan, ami el tudná szakítani a köztünk lévő tűzbiztos köteléket. Tárt karokkal vártam a holnapot, mert biztos voltam benne, hogy bármi is jön majd, nem fog ki rajtunk. Hiszen követtünk el hibákat, temérdek hibát, és követünk el még a mai napig is. Hiába nem voltunk tökéletesek, és hoztunk ezernyi rossz döntést, legnagyobb erényünk az volt, hogy tiszta szívből tudtuk szeretni egymást, és ez hozta meg számunkra a mi biztos happy endünket."
Elsősorban szeretnék gratulálni a két befejezett
történetnek, amit magad mögött hagytál az elmúlt időszakban. Mi inspirált arra,
hogy elkezd az írást?
Köszönöm szépen a dicséretet, ahogy
a megtiszteltetést is, amiért felkértél erre az interjúra. 2012 nyarán
ismerkedtem meg a One Direction nevű jól ismert bandával. Akkoriban sosem
hallottam még a fanfictionökről, és először őszintén bevallom, butaságnak is
tartottam őket, aztán persze egy idő után egymás után faltam a különböző
történeteket, és képes voltam hajnalokig olvasni egyeseket. Ez a sok iromány az
én fantáziámat is megmozgatta, elképzeltem milyen lenne a kedvenceimmel
találkozni, vagy, hogy milyenek is lehetnek ők valójában. Végül pedig
egyszerűen csak leírtam, ami a fejemben volt, olyan „lesz, ami lesz” alapon.
Így kezdődött az egész.
Szüleid, barátaid tudják, hogy milyen tehetséges író
vagy?
Köszönöm szépen. Nem igazán mondtam
még el ezt a hobbimat senkinek sem. A legközelebbi barátaim tudják, hogy írok,
de a blogomat semmilyen könyörgés árán sem mutatnám meg nekik. A családom előtt
pedig egyszerűen titkolok és tagadok mindent.Egyedül az öcsém tud „írói karrieremről”, aki alattomosan
meglesett mindent.
Mi az, ami szerinted megkülönbözteti a Summer'09
című történeted a többi fanficitiontól?
Nem is tudom igazán. Reálisan látom, azt hiszem, a blogom, így tudom, hogy az
eleje szörnyen sablonos és tele van hibákkal, nagyon látszik rajta, hogy egy
kezdő írása. Én a blog írása közben nőttem fel úgy igazából, ami azt hiszem, a
történten is nagyon jól meglátszik. Igyekeztem egy idő után felhozni komolyabb
témákat a szerelem mellett, mint például egy alkalommal foglalkoztam a
szegénységgel és éhezéssel, valamint kicsit beleszántottam a valódi boldogság
fogalmába is, természetesen a történet keretein belül. Ezen kívül pedig
igyekeztem kicsit a többi bloggertől különbözően megközelíteni egyes dolgokat.
Hetente friss fejezet került ki a blogra. Mindig
volt ötleted, vagy néha előfordult, hogy se kedved, se időd nem volt az
íráshoz?
Ahogy egyre több fejezetek került ki, részről részre mindig megnövekedett a
fejezetek oldalszáma, ami azért eléggé megnehezítette a pontos publikálást.
Viszont sosem tettem volna meg, hogy nem hozom időben, amit megígértem, úgyhogy
voltak bőven éjszakázások a hétvégi írás alatt. Az ötlettel általában nem volt
baj, mert már jóval előbb kigondoltam a cselekményt, hogy ne legyen összecsapott
és random történet. Az izgalmasabb, érzelmesebb részeknél mindig megvolt a kedv
is, ami néha-néha azért elszállt, mikor egy-egy amolyan „összekötő” fejezetről
volt szó, de akkor is mindig hajtott a gondolat, hogyha az olvasók ennyire jók
hozzám, akkor én nem tehetem meg, hogy cserbenhagyom őket.
Előre tudtad, hogy két évadod szeretnél, vagy csak később
tisztázódott le benned?
Nem igazán emlékszem, hogy mit
gondoltam két éve, és hogyan is volt ez pontosan. A fontosabb mozzanatok már
biztosan a fejemben lehettek, a részletek pedig csak úgy közben tisztázódtak
bennem, mikor végül eldöntöttem, hogy mit is akarok igazán ezzel a történettel.
Mennyire izgultál az olvasóid véleménye miatt?
Szeretted volna, ha mindenkinek megfelel, ahogyan te a szálakat mozgatod, vagy
inkább magadnak írtál?
Mondhatnék bármit, de őszintén
bevallom, hogy minden egyes alkalommal egy kis gyomorgörccsel olvastam el a
kommentek. Persze mindig is tudtam, hogy nem fog mindenkinek tetszeni, amit
csinálok, és tudtam, hogy lesznek negatív visszajelzések, amik valóban
bántottak, és sajnos néha nagyobb hatással voltak rám, mint a pozitívak.
Azonban az olvasóim miatt sosem panaszkodhattam, és pár szebb szó mindig egyre
jobban elfeledtette velem azt a rossz érzést. Persze az is előfordult, hogy
pont az olvasók nem voltak egészen megelégedve egy-egy esemény kimenetele
miatt, ilyenkor pedig csak próbáltam megbízni saját képzelőerőmben abban
reménykedve, hogy talán pár fejezet után sikerült megértetnem mindenkivel, hogy
miért is arrafelé csavartam a szálakat és számukra is kikerekedik egy kicsit a
történet.
A történet végén az olvasóidra hagytad a baba nemét.
A te képzeletedben fiú vagy lány születik?
Őszintén bevallom, hogy erre a
kérdésre mai napig sem tudom a választ. Sokáig gondolkodtam az utolsó rész
írása közben a baba nemén, de mind a fiú, mind a lány mellett szóltak érvek és
ellenérvek, így képtelen voltam dönteni, még a mai napig sem tudom, hogy melyik
lett volna a jobb választás, ellentétben az olvasókkal, így inkább hagyom, hogy
mindenki a számára jobban tetszőt képzelje el.
Megbántad, hogy a történet „Happy End”-del
végződött, vagy nem is tudnál más befejezést elképzelni?
Egyáltalán nem bántam meg, mert
ennek a párosnak nem is tudtam volna mást elképzelni. Szörnyen sok rossz dolog
történt velük, a kapcsolatuk nagyon sok mindent kiállt, szépen „megdolgoztak
érte”, úgyhogy nyugodt szívvel adtam meg nekik azt a happy endet, ami azért
mégiscsak az a nem minden rózsaszín, de azért boldog befejezés lett.
Miért választottad Ashlyn megformálójaként Pixie
Lott énekesnőt?
Abban az időben még nem ismertem
Pixie-t, mint énekesnőt, viszont a fejemben már megvolt Ashlyn személyisége,
szóval csak egy megfelelő arcot kellett keresnem a karakterhez, miközben semmi
elképzelésem volt. Sokat nézelődtem mindenféle oldalakon, míg végül rábukkantam
Pixie-re, és végül rá esett a választás főleg talán kissé furcsa, nem túl
mindennapi stílusa miatt, ami az én elképzelt karakterem tulajdonságaihoz elég
jól illett.
Honnan merítetted a legtöbb ötletet?
Nagyon változó volt, hogy honnan
jött az ihlet. Azért a legtöbb minden csak puszta ábrándozás és kreativitás
eredménye volt, viszont egyes jeleneteket dalok, esetleg inspiráló képek
ihlettek, nagyon ritkán esetleg filmek, sorozatok. Ezek mellett pedig voltak saját
tapasztalatok és ismerősöktől hallott történtek, amiket beleszőttem a
történetbe. Ilyen volt például a Svájcban játszódó fejezet alapötlete, na,
persze, egy kicsit felnagyítva a problémát.
Egy fejezet írása közben a dolgok végére jártál amolyan
"kutató munka" szerűen?
Nagyon gyakran még órákat is azzal
töltöttem, hogy az interneten kutattam, vagy például a betegségekkel foglalkozó
részek írásakor alattomosan próbáltam a szüleimet kérdezgetni, persze csak
hátulról, hogy ne sejtsenek meg semmit. Mindennek ellenére természetesen néha be-beugrottak
kisebb-nagyobb hibák, amiket az én szemfüles olvasóimnak köszönhetően gyorsan
sikerült is kijavítanom.
A saját fontossági sorrendedben az írás hányadik
helyen áll?
Egyelőre számomra a legfontosabb a
tanulás, mert érettségi előtt állok, és nem mondhatnám, hogy a legkönnyebb
pályát választottam magamnak. Ez mellett pedig ugyebár ott van a család meg a
barátok, és valahol ezek után jön az írás egy jó hobbihoz méltóan.
Volt valaha olyan érzésed, hogyha máshogy alakítod
bármelyik szereplő sorsát, sokkal jobb történetet zárhatsz le, vagy szerintem
minden úgy tökéletes, ahogy van?
Egyáltalán nem tartom a történetet
tökéletesnek, messze áll attól. Ahogy már említettem, az eleje a blognak elég
borzalmas, de máshol is bőven vannak hibák, mind a történet, a megfogalmazás és
a helyesírás terén is. A Summer ’09-nal kapcsolatban legjobban talán azt
sajnálom, hogy a mellékszálakat, mint például a Sarah-Niall páros kapcsolatát
nem bontottam ki eléggé, ahogy Dorota és a kertész kapcsolata is egy idő után
teljesen homályba borult. Gondolkodtam már azon is, hogy talán átírom legalább
az első évadot, de végül inkább úgy döntöttem, hogy az új fejezetekbe, most
pedig már az új blogomba fektetem bele minden energiámat.
Az új blogodat is ugyanakkora erőbedobással indítod,
akár csak az azt megelőző kettőt?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy
igen. A facebook csoportban már egy jó ideje fent van a blog prológusa,
számításaim szerint legkésőbb január végén el is indult volna a történet, de
különböző okok miatt a design elkészítésnél kisebb-nagyobb gondok adódtak, ami
eléggé elkedvetlenített. Épp csak pár napja lett készen a blog, kezdeti
csalódottság persze ezek után már teljesen megszűnt, és most már alig várom,
hogy március 21.-én hivatalosan is megnyithassam új történetem kapuit.
Maradsz a bevált elemeknél, vagy valami teljesen
mást várhatunk a következő történetedtől?
Mindenféleképpen valami újat
akartam, mikor kigondoltam ezt a történetet, ami már nem titok, hogy a Make it
out Alive címre fog hallgatni. A facebook csoportban lévő prológus még egy kis
javításra szorul, de azt hiszem, elég jól sejteti az alapötlet lényegét. A
történet egészen más lesz, mint az eddigi kettő, amit írtam, és szerintem, más
blogokhoz sem fog túlságosan hasonlítani, ami azért kicsit aggaszt engem a
visszajelzéseket tekintve, de csoportban lévőknek azt hiszem, mondhatom, hogy
tetszett az alaptörténet. Legalábbis nem nagyon panaszkodtak, így nagyon remélem,
hogy a többieknek is elnyeri majd a tetszését. A blog nyitásáig nem szeretnék
sokat elárulni, legyen annyi elég, hogy az előzőekhez képest most nem egy
fanfiction, hanem egy AU történetet indítok, a rajongók örömére azonban újból
Harry Styles főszereplésével. Érdekességképp pedig azt még megemlíteném, hogy a
szereplőket és neveiket karácsony körül együtt választottuk ki az olvasókkal,
és ezúttal is köszönöm nekik, hogy ilyen segítőkészek és lelkesek voltak.
Nagyon reménykedem, hogy ez történetem is legalább olyan kedvelt lesz, mint a
Summer ’09, hogy méltón zárhassam le vele „írói karrieremet”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése