Az előző designet elfelejtettem lefényképezni, ez már utána készült!
Blog: Légy az enyém!
Bevezető:
Grace, 16 éves londoni lakos. Egészségi állapota 8 éve romokban hever. Most kezdte el a gimnáziumot. Az új osztály és a kemény követelmények az új iskolában, csak ront a helyzetén. Újra és újra a kórházban köt ki és több napját ott kellett töltenie, hogy rendbe jöjjön.
Egy nap, amikor egy átlagos bevásárláson volt a keresztanyukájával, találkozik az iskolájába járó, végzős Harry-vel aki elmondása szerint mindig is vágyott a lányra, csak soha nem tudta hogy hogy közelítsen felé.
Ezután veszi a bátorságot és elhívja randiról randira.
Ám az utolsó találkozás katasztrófába fullad. Majd további hetekben, kiderülnek a titkok, ami véget vethet a kialakuló kapcsolatuknak.
Részlet a blogból:
7. fejezet - Átverve
Arcomon próbáltam kimutatni az érzelmeimet, de fogalmam sem volt, hogy mit lehetett leolvasni arról. Végre felnézett rám, majd látva arc kifejezésemet, elkezdett védekezni.
-Grace! É-én tényleg nagyon sajnálom! Nem gondoltam át ezt az egészet! Nem önszántamból tettem! Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy ártsak neked -hangjában a kétségbe esés volt hallható. Bal szemem sarkában éreztem a kitörni készülő könnycseppem.- , kérlek. Bocsáss meg nekem! -kérlelt egyre remegőbb és halkabb hangon.
-Menj el.-préseltem ki a nehezen a számon ezt a két szót. Pislogtam egyet, mire éreztem végig csordulni az arcomon a könnyem.
-Sze-szeretnéd, h-ha el-elmennék? -nézett rám csillogó szemekkel, mire én csak bólintottam.- Rendben.-suttogta- Szia.- ekkor már a másik irányba néztem, mert nem akartam, hogy gyengének lásson. Csak akkor néztem vissza, amikor már hallottam, hogy elment.
Kellett nekem összetalálkoznom vele, azon a délutánon. Hiba volt igent mondani a randi meghívására, de a legnagyobb hiba, az az volt, hogy azt hittem, végre van olyan ember, akinek számítok. Tévedtem. Nagyon nehezen bíztam meg eddig is az emberekben, de ez már túl sok. Szégyenemben és megalázottságomban, legszívesebben üvöltöttem volna. Ennek akadálya az volt, hogy alig tudok hangot kiadni magamból. Nem értem, miért történik mind ez velem?! Mert nem érsz többet ennél, senki szemében. Válaszolt is a tudatalattim. Általában nem figyelek rá, de most egyet kellett értenem vele. Sokszor gondolkozok rajta, hogy vajon tettem-e olyat, amiért a fentiek büntetni tudnak, de mindig csak az áthúzott nullára jutottam.
-Grace! É-én tényleg nagyon sajnálom! Nem gondoltam át ezt az egészet! Nem önszántamból tettem! Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy ártsak neked -hangjában a kétségbe esés volt hallható. Bal szemem sarkában éreztem a kitörni készülő könnycseppem.- , kérlek. Bocsáss meg nekem! -kérlelt egyre remegőbb és halkabb hangon.
-Menj el.-préseltem ki a nehezen a számon ezt a két szót. Pislogtam egyet, mire éreztem végig csordulni az arcomon a könnyem.
-Sze-szeretnéd, h-ha el-elmennék? -nézett rám csillogó szemekkel, mire én csak bólintottam.- Rendben.-suttogta- Szia.- ekkor már a másik irányba néztem, mert nem akartam, hogy gyengének lásson. Csak akkor néztem vissza, amikor már hallottam, hogy elment.
Kellett nekem összetalálkoznom vele, azon a délutánon. Hiba volt igent mondani a randi meghívására, de a legnagyobb hiba, az az volt, hogy azt hittem, végre van olyan ember, akinek számítok. Tévedtem. Nagyon nehezen bíztam meg eddig is az emberekben, de ez már túl sok. Szégyenemben és megalázottságomban, legszívesebben üvöltöttem volna. Ennek akadálya az volt, hogy alig tudok hangot kiadni magamból. Nem értem, miért történik mind ez velem?! Mert nem érsz többet ennél, senki szemében. Válaszolt is a tudatalattim. Általában nem figyelek rá, de most egyet kellett értenem vele. Sokszor gondolkozok rajta, hogy vajon tettem-e olyat, amiért a fentiek büntetni tudnak, de mindig csak az áthúzott nullára jutottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése